Sok olyan tárgyunk van, amely más számára csak egy értéktelen apróság, de mégsem adnánk oda semmi pénzért, mert számunkra komoly érzelmi értékkel bír és az ehhez kapcsoló érzést szeretteinknek is tovább akarjuk adni. Lehet ez egy ezerszer olvasott levél, egy megkopott játék, vagy éppen gyermekünk legelső anyák napi rajza, vagy 10 évesen a jövőbeni énüknek, gyermekünknek írt levél. Biztos vagyok abban, hogy neked is van egy rejtett zugod, ahol ezeket az emlékeket tartod és szeretnéd is együtt megőrizni, hogy sok évvel később megajándékozz vele valakit.
Szeretek hazamenni. És ez alatt most gyermekkorom helyszínét értem, ahol már az ajtón belépve érzett „otthon-illat” hatására is sok emlék tolul fel. Ha picit többet időzöm ott, olykor leülök egykori gyerekszobámban a szekrénysor legalsó fiókja elé, amely izgalmas kincseket rejt. Kicsit rángatni kell a megkopott fiókot, mert dugig van más szemében haszontalan kacatokkal, de nekem ott bújik meg gyermekkorom egy része, amit megőriztem, mert majdani gyermekemnek is meg szerettem volt egyszer mutatni.
Mindannyian tudjuk, az emlékek – legyenek jók vagy rosszak – egy idő után megfakulnak, legtöbbjük szép lassan szertefoszlik, mint párafelhő a tűző napsugarak hatására. Érzelmi lenyomatuk azonban bennünk marad, és aztán a legváratlanabb pillanatokban idéződik fel az emlékkép egy-egy illat, dallam vagy tárgy hatására. Akkor aztán elöntenek az emlékek, és rövid időre újra éljük a régi jelenetet.
Kihúzom a fiókot… Egy 10 éves korom körül zöld fonalból kötött kis szütyőben régi 10, 20, 50 filléresek, 1 forintosok bújnak meg, a mai érmékhez képest pehelykönnyűek… Emlékszem, 50 fillér volt egy gombóc, és akkoriban csak háromféle fagyi, csoki, vanília és puncs közül választhattunk. Kezembe kerül egy 15 cm hosszú hajtincs, úgy 12 éves korom körül nyisszantottam le (akkor még tengernyi hajam volt, fel sem tűnt egy kis hiány), összefogtam egy befőttesgumival és eltettem emlékbe. Mindig is hajlottam a romantikára… Ma meg már remek DNS minta ?
Sárga műanyag nyuszi kandikál ki a fiók sarkából, úgy 8 cm körüli, fejét lecsavarva belseje egy csodás illatú radírt rejt, még a mai napig érezni egy picit. Beleszippantok, és gondolatban már repülök is vissza az iskolába… A lapos, gumiszagú Koh-i-Noor radírok idejében egy ilyet birtokolni komoly presztízs volt ám! De van itt más is! Egy toll, amelynek egy részét egymásra helyezett, színes műanyag karikák alkották. Ezeket óra közben elmélyülten rakosgattuk, mindig új és új színkombinációt létrehozva a toll szárán. Orosz levelezőtársam levelei is itt bújnak meg, mindig küldött valami érdekeset: egy-egy naptárat, gyönyörű színes kártyákat nőnapra, május elsejére, szép szovjet bélyegeket… ma is feltűnő, hogy milyen gondosan, szépen alakította az erősen jobbra dőlő cirill betűket. A legjobban azt a kártyanaptárat szerettem, amin Misa mackó volt, és ahogy picit megmozdítottuk, akkor a maci is mozdult a képen.
Aztán akad itt néhány cetli az órai levelezésekből, amiket már magam sem tudom, miért őriztem meg, de most jó újraolvasni és közben röhincsélve idézni az emlékeket saját gyermekemnek, akinek nem sokat mond a koki, a barack vagy a körmös szó, fogalma sincs, mi az a Mókus őrs, ki volt Pöcörő, és a „Párttal a néppel egy az utunk”-ra sem indul el fejében valamelyik mozgalmi dal. Előkerülnek régi, az úttörőtáborból haza küldött képeslapok, rajtuk csehszlovák bélyeg, az egyik tartalmából kiderül, hogy épp éjszakai túrára mentünk aznap este. Igen, emlékszem, visítva, nevetve futkároztunk a töksötét erdőben, hogy megtaláljuk az egyes állomásokon ránk váró tanerőket, akik már messziről hallhatták, hogy egymás ijesztgetve, sikongva közeledik a csapat.
Egy kép a tábortűzről, rajta az ifivezetővel, akibe a fél tábor szerelmes volt. Néhány kazetta, igen, még a szalagos, rajtuk a kedvenc számaim, amiket a Bécsből hozott kétkazettás magnóval vettem fel a rádió kívánságműsorából, egy poszter kedvenc együttesemről – ömlenek az emlékek. Néha párás szemmel forgatok egy-egy tárgyat, néha gyorsan visszadugom a fiókba, ne is lássam, de ott, azon a kb. 50×20 centin bújik meg a múltam millió töredéke… Az évek során megkoptak, hiszen felfedezték ezt a fiókot a mi gyermekeink is, akik háromévesen bizony kevésbé voltak kíméletesek. Az emlékkönyv ugyan ép maradt, de volt, ami megsínylette a felfedezést. Jó ez a fiók, de jobb lett volna valami olyan hely, ahol csak én férhetek hozzá, ahol nem sérülhetnek meg gyermekeimnek szánt, drága kacatjaim.
Emlékszem, sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy üzenek a jövőnek. Hogy nem csak saját tárgyaimat őrzöm meg, de – mivel már akkor is lehetővé tette a technika, és ugye papír és ceruza is mindig akad – üzenek a jövőnek. Akár magamnak, akár a gyermeknek, urambocsá – hiszen olyan távolinak tűnt még, ami azóta egy időbeli kőhajításra van – az unokáimnak.
Akkoriban nem volt olyasmi, de ma már erre is van egy nagyszerű megoldás. Egy olyan tárgy, amelyik jóformán bármilyen körülmények között megőrzi, amit belerejtünk. A Babafa rozsdamentes acélból készült időkapszulája akár évszázadokig védi kincseidet.
Hogy mi kerül bele, az rajtad múlik, hiszen mindenkinek más jelenti az értéket, más-más tárgyakhoz kötik szép emlékek, más érzelmeket, bölcsességeket, üzenetet szán a jövőnek – jöhetnek az ötletek! De nyomot hagyni jó, nem csak magunk miatt…. Az is hatalmas érzelmi löketet, igazán értékes ajándékot kap, aki mondjuk 20 év múlva kinyitja az időkapszulát és egy pillanat alatt összekapcsolódik a múlttal.
